Ha Szenteste, akkor nálam hal. Megszokásból, örökségből, nem is tudom. Reggel korán piac, sor és nyugalom. Felidegesíteni évközben sem igen lehet, de ilyenkor pláne megszáll valami ősi érzés, amit nem tudok megfogalmazni. A kínálatot áttekintve két értékelhető megoldást láttam, harcsa vagy kecsege. Ha már ősi érzések, legyen őskövület a hal is. "A Tisza ékszere és csemegéje", ahogy a Tisza menti halászok méltatták. Vértes hal és ilyenkor a vértre nagy szükség van, hogy elviseljük az ünnepekben a "szeretetet".
A sorban álló emberek közt nem láttam gasztronómiai ellenfelet, és nem is csalódtam. Mindössze egy meglepetés vásárló volt, Ő is a harcsát választotta. Sárga, szálkátlan, omlós húsa egyik kedvenc halammá tette a kecsegét. Sajnos a fogására kevés alkalmam nyílt régóta, bár a hírek szerint újra kezdi jól érezni magát hazánk folyóiban. Régi emlék a Tisza-parton kérészlárvával csalizva várni a kapást. Ma ilyet már nem lehet. Tudom, nem volt nagyon "zöld", de az emlék örökre belém égett.
Két filét vettem, ellenálltam a fűszerkényszeremnek és csak nagyon finoman sóztam, más semmi. Itt az ízeket kell élvezni! 15 perc zárt szeleppel, és 5 nyitottal. Több nem kell, hogy a puha hús megőrizze állagát. Mivel épp volt itthon egy jófajta erdei gombakeverék, abból mártást készítettem fürdőnek.
Bár a halhoz inkább fehérbort ajánlanak, én egy szekszárdi, vörös, száraz fajtát ittam.
Kövezzenek meg, ízlett.
